Epilógus.

A búcsú szavakat a következő, s egyben az utolsó bejegyzésre szánom, szóval most csak annyit mondok, hogy MINDENKI, AKI ELOLVASSA EZT A RÉSZT, KOMMENTELJEN! Köszönöm! XX. Lil  

- Alexa. Gyere siessünk, le fogjuk késni a repülőt!- kiabált az életem a földszintről. Ma egy nagyon fontos találkozóra kell mennem Londonba.
 - Rendben, már megyek is. - lefutottam a lépcsőn a nagy utazó sport táskámmal és szerelmemhez léptem egy gyors reggeli csókra.
 - Készítettem neked szendvicseket reggelire, majd a kocsiba megeszed, rendben?- nem válaszoltam csak bólintottam egyet és utána lépkedtem a bejárati ajtó felé.
 Kint egyből megcsapott New York szmogos levegője, de már hozzászoktam, így nem volt belőle probléma. A kapu előtt már ott várt ránk a taxi, úgyhogy lépteinket megszaporáztuk. A sofőr készségesen segített berakni a csomagjainkat a taxi csomagtartóba majd indulásra készen beültünk a kocsiba.
 Kezemmel erősen szorítottam életem kezét, izgultam. Egy olyan személlyel kell ma találkoznom, akivel úgy gondoltam, sohasem fogok már. Az igazat megvallva az elején nem is akartam, de ahogy telik az idő, késztetést érzek arra, hogy beszéljek vele. Mégsem hívtam soha. Én tudtam volna keresni őt, viszont ő nem. Amint tehettem számot cseréltem. Igaz nem csak amiatt, de a többi ok már evidens.
 Gondolataimból az ébresztett ki, hogy szerelmem elengedte a kezem és elkezdett kiszállni. Követve példáját én is így tettem. A csomagtartóhoz léptem és átvettem a táskám. Megnéztem még gyorsan az időt, ami azt mutatta, hogy pontosan tizenhét percünk volt felszállni a repülőre.
 - Siessünk!- szóltam oda neki és megragadva kezét szinte szaladni kezdtem.
 Egyenesen a recepcióhoz mentünk, ahol hál' Istennek csak egy ember állt sorba. Beálltunk mögé és vártunk a sorunkra, ami kevesebb mint három perc múlva be is következett. A recepción egy fiatal lány volt és amikor meglátott kikerekedett szemekkel bámulni kezdett.
 - Lexa?- sápadt el. Bólintottam. - Nagy rajongója vagyok! Adna egy autogramot?- kérdezte még mindig teljesen extázisban. Igaz, volt egy kis időm, hogy megszokjam, néhol felismernek, de számomra ez képtelenség.
 - Persze, csak sietünk szóval közben oda tudnád adni a jegyeinket?- heves bólogatásba kezdett, szóval a kis kézipoggyászomból kihalásztam egy kis lapot és tollat majd aláírtam.
 Átadtam neki a dedikált lapot, ő pedig a jegyeinket.
 - Köszönjük, szia!- köszöntem el tőle
 - Én köszönöm! Jó utat!- kiabált utánunk
 - Hihetetlen vagy. - nevetett rajtam szerelmem.
 - Miért is?- néztem szemeibe, miközben újra sorban álltunk, hogy feltudjunk szállni a repülőre
 - Hát, hogy milyen nyugodtan tudod kezelni ezt az egészet. - lépett közelebb és egy puszit nyomott ajkaimra.
 Bár, hivatalosan is bejelentettük már, hogy együtt vagyunk, nem szeretjük a feltűnősködést, így nyílt helyen nagyon szolidan viszonyulunk egymáshoz.
 Eleinte ő mutogatni akarta a világnak, hogy én az övé vagyok, de végül ő is belátta, hogy nem jó ötlet, mivel a média úgy ránk tapadt, hogy inni is alig mertem a saját otthonomba, nem hogy utcán közlekedni. Ekkor volt igazából az első vitánk, miután összejöttünk, de azóta sem volt újabb.
 Mi következtünk a soron. Átadtam a jegyeket és mehettünk is tovább. Kicsit jobban megszorítottam a kezét szegénynek, mivel már felszisszent.
 - Sajnálom, félek. - néztem rá.
 - Semmi gond. Mindig elfelejtem, hogy te gyúrsz helyettem is, így elég erős vagy ahhoz, hogy széttörd a csontjaim akár ennyivel is. - nevetett, mire most én szisszentem fel a gondolattól, hogy fájdalmat okozzak neki.
 Számhoz emeltem összekulcsolt kezünket és egy óvatos puszit nyomtam arra a pontjára, ahol az előbb megszorítottam.

***

 - Kérem kedves utasainkat, kapcsolják be öveiket. A leszállást megkezdjük!- mondta be az az idegesítő monoton hang az állást, miszerint pár pillanat múlva landolunk is Londonban.
 Oldalra fordítottam a fejem és láttam, hogy ő még alszik, így becsatoltam az ő övét is. Visszafordultam az ablak felé és figyeltem London ismerős utcáit, a sok embert, akiket szinte csak hangyaként lehetett látni. Keresgéltem az ismerősebbnél ismerősebb helyeket. Ezer meg ezer emlék jutott eszembe hirtelen, s némelyiknél egy- egy könnycsepp csordult ki szememből.
 Éreztem, hogy landoltunk, s kezdünk lassulni. Megint felé fordultam, de most ébresztgetni kezdtem. Eleinte ellenkezett, de mindig is tudtuk, hogy én erősebb vagyok akaratilag, így én győztem, ő pedig felébredt. Egy apró csókot nyomtam ajkaira vigasztalás kép majd felálltam a helyemről és fejemre dobtam a kapucnim. A ő fejére is ráhúztam kifelé a repülőből mert ő csak álmos tekintettel pislogott még össze- vissza.
 Mikor leszálltunk majdnem elbőgtem magam. Milla egy táblával a kezében ott állt velem szembe. ,,Üdv újra itthon!" Mikor észrevette, hogy elolvastam a táblát megfordította azt, ahol pedig az állt, hogy "Hiányoztál nagyon!". Olyan aranyos volt ez tőle! Azt hittem megutált egy életre, mikor közöltem vele, hogy elmegyek egy időre...
 Nagy erőből kezdtem el felé futni majd mikor ott álltam vele szemben szorosan magamhoz öleltem és sírni kezdtem, de nem csak én ő is.
 - Nekem is nagyon hiányoztál!- szipogtam elválva tőle
 - De azért nem hívtál volna fel semmi pénzért, mi?- nézett rám megvetően. Megijedtem, hogy mégis haragszik rám, de miután elnevette magát és megölelt újra minden kétségem elszállt.
 - Ne szívass!- dorgáltam meg én is nevetve. Mögöttünk egy mély rekedtes hang köszörülte meg torkát. - Jaj, el is felejtettem. Ő itt a bará... - a mondatom sem tudtam befejezni, mivel csipogni kezdett a telefonom. Az emlékeztető volt az, ami azt írta, hogy tíz perc múlva ott kéne lennem a megbeszélt helyen. - Siessünk! Elfogok késni!- sipákoltam idegesen, amin ők jót derültek, de miután elkezdtem gyorsan futni a kijárat felé már nem volt olyan jó kedvük és kiabálva kezdtek utánam futni.
 Nem hiába járok minden nap edzőterembe, sokkal gyorsabb voltam náluk, így egyedül pattantam be egy taxiba. Bediktáltam a helyet ahova sietősen oda kéne érnem.
 - Kicsit nem tudna sietni, kérem? Nagyon sietnem kéne!- mondtam kétségbeesetten.
 - De, hogyne. - bólintott - Idevalósi?- tipikus taxis kérdés. Ha igaz, ha nem azt kell nekik mondani, hogy igen, mivel, ha nem ezt mondjuk kerülő úton viszek, hisz nem ismered a várost és neki így több pénze lesz.
 - Persze!- vágtam rá.
 Én ezzel le is zártam a beszélgetést és előkotortam a telefonom, amin extra sebességgel tárcsáztam szerelmem számát.
 - Jaj, életem! Sajnálom, hogy otthagytalak titeket, de alig maradt pár percem, hogy odaérjek. Menjetek a lakásomhoz és majd ott találkozunk. Ja, és a táskámat is otthagytam, szóval vigyétek azt is el kérlek. Szeretlek, szia. - gyorsan ledaráltam neki, s válaszra sem várva lecsaptam a telefont.
 - Megérkeztünk. - szólt a sofőr én pedig a kezébe nyomtam a pénzt és már ugrottam is ki a kocsiból.
 A magas épületbe szinte beestem. Egyenesen a lifthez vettem az irányt, mivel tegnap a menedzseremmel meg lett beszélve, hogy hol lesz pontosan ez az egész.
 Megnyomtam a hatos gombot és vártam, hogy felérjünk. A görcs a gyomromban egyre csak nőtt, főkép akkor, mikor szinte minden emeleten megállt a lift és vagy négy ember be- vagy kiszállt.
 - Végre. - motyogtam magamban, amikor megérkeztem a megfelelő szintre, ahol volt levegő. Mivel persze a harmincadik embernél már elfogyott az is.
 Gyorsan végigpásztáztam a helyet és a 587-es ajtót kezdtem el keresni. Megláttam a 580-ast az egyik folyosó elején, így arra vettem az irányt.
 Egy ismerős alakot vettem észre a folyosó másik végében. Éppen telefonált. Szívem egyre jobban elkezdett verni, minél közelebb értem hozzá. Már messziről tudtam, hogy ő az.
 - Szia. - köszöntem neki halkan, mikor mellé értem és lehajtott fejjel tovább akartam menni, de ő hirtelen karomhoz nyúlt és visszahúzott.
 - Le- Le... Lexa?- kérdezte, bólintottam. - Haragszol még?- hangja remegett, félt a választól
 - Nem haragudtam sohasem, de nem tudom elfelejteni a dolgokat egykönnyen. - most néztem fel rá először mióta ilyen közel állunk egymáshoz.
 - Annyira hiányoztál, annyira fájt mikor elmentél, annyira szeretlek. - szorosan magához ölelt és vállamra hajtotta fejét. Én is visszaöleltem. Hiányzott az ölelése, hiányzott ő maga.
 - Én is szeretlek téged... - sosem mondtam neki ezelőtt ki, de most nem lehet belőle semmi, szóval most kimertem.
 - Komolyan?- távolodott el tőlem, hogy szemeimbe nézzen. Csak bólintottam.
 Kigördült egy könnycseppje és letámadta ajkaimat. Hiányzott a csókja, nagyon. Csókunk hosszú volt és minden érzésünket belesűrítettük.
 - Harry... - én szakítottam meg csókunkat. - Ez nem volt helyes, mégsem bánom.
 - Mi?- értetlenül nézett rám.
 - Szeretlek, Harry, de én nem tudnék melletted úgy élni, hogy tudom, te ölted meg azt az embert, akit nem ismerhettem meg mégis közel állt hozzám. - hajtottam le a fejem - Nekem barátom van... Ő szeret engem, még ha én nem is tudom teljesen viszonozni, hiszen szívem két éve nálad hagytam, mielőtt eljöttem innen, Londonból.
 - Oh... Értem... - ő is lehajtotta fejét
 - De Harry! Tudd, hogy nálad jobban soha senkit nem szerettem és nem is fogom! Lehet Greg mellett fogok meghalni, de a szívem örökre a te kezedben hagytam és nem is fogom visszavenni tőled azt soha, hogy másnak adjam. Képtelen lennék rá.
 - Értem... - sóhajtotta - Én is a te kezedbe adom szívem, csak vigyázz rá. Ne törd össze még jobban azt a kis szilánkot, amit akkor sikerült még megmentenem, amikor elmentél. Ez az egy darabka a reményemet jelképezte... Most már azt is elveszíteném, így inkább neked adom. Vigyázz rá, s én is vigyázok a tiédre.
 Szoros ölelésébe bújtam. Mindketten sírtunk. Mindketten nagyon szerettük egymást, de tudtuk, nekünk együtt nincs jövőnk akárhogyan is szeretjük egymást. Valószínűleg a közös munkánk után örökre elválnak útjaink, de lehet jobb is lesz. Nem kínozzuk egymást majd többé jelenlétünkkel.
 Talán majd egyszer odafent a mennyekben találkozunk és megpróbáljuk, de itt, ezen  a Földön már olyan, hogy 'mi' sosem lesz. Lesz ő és a családja és leszek én a saját családommal...
 - Ígérd meg, hogy nem maradsz egyedül. Ígérd meg, hogy találsz magadnak valakit. Tégy valakit nagyon boldoggá és csináljatok sok, sok gyermeket. Neveld fel őket. Szeresd őket majd nagyon. Ígérd meg, kérlek!- suttogtam a sírástól gyenge hangon.
 - Nem ígérhetek olyat, amit nem biztos, hogy megtudok tenni, de egyet megígérek, hogy megpróbálom. - neki is ugyan olyan erőtlen hangja volt, mint nekem...
 Ezek voltak az utolsó olyan pillanataink, mikor kettesben beszélgettünk. Ilyen nem lesz többet ebben a világban...

 Hogy tisztábban lássátok a dolgokat... Azon a napon közöltem Harry-vel, hogy utainknak el kell válnia, miután apa hazament anyához, ami pedig a titkok kitudódása után két nappal volt. Áthívtam magamhoz és elmondtam neki, hogy hagyjuk egymást békén, mivel nem tudok vele egy helyen meglenni, akárhogyan is szeretem. Igen, akkor már bevallottam neki, mit is érzek iránta... Amíg apa nálam volt, minden szabad percemben kettőnkön gondolkoztam és azon, hogy mit is érzek iránta.
 Elfogadta a döntésem, bár láttam rajta a csalódottságot. Akkor azt hittem az lesz az utolsó nap, amikor találkozunk.
 Szépen alakultak a dolgok, egyre több felkérést kaptam fotózásokra és divatbemutatókon is látható voltam egy párszor a kifutón gyönyörűbbnél gyönyörűbb ruhákban. Viszont egyik nap egy idegen ember felhívott, hogy hallotta, hogy elvileg tehetséges, felfedezetlen zenész vagyok. Nem értettem mit akar, de ezután bemutatkozott, hogy Matthew Caldon-nak hívják, ő egy menedzser és szeretne meghallgatni. Nagyon elleneztem, de rábeszélt. Megpróbáltam és itt megfordult az életem. Azokat a számokat, amiket az évek során írtam felénekeltem és megjelent az első albumom, a 'Állj fel!' névvel. Persze azelőtt, hogy kiadtuk volna, befutottabb bandák és énekesek koncertjein voltam az elő zenekar. Nagyon tehetséges kis csapatot építettünk fel körém. Chad Fort lett a dobos, Mike Hill a gitáros és voltam én, az énekes és zongorista vagy néha ritkán én is gitároztam, de nem volt sűrű eset, mivel csak egy számomnál kellett gitároznom, azt pedig nem minden koncertbe raktuk be.
 Az idő múlásával kiadtuk az albumom és itt már egy kisebb rajongó táborom is volt. Elkezdtem olyan koncerteket adni, ahol nem az utánam fő fellépők miatt jöttek, hanem miattam, a zeném miatt. Nehezen szoktam bele a sztárvilági életbe, de ott volt mellettem a családom és persze Milla.
 Ezt az egészet, vagyis azt, hogy teljesült az álmom Neki köszönhetem. Nem mondta senki, de én tudtam, hogy Ő volt az, aki szólt Matthew-nek, hogy segítsen a csúcsra jutni.
 Az egyik koncertem után, New York-ban elmentem egy étterembe és ott ismertem meg Greg-et. Ő volt a pincér, aki felszolgált nekünk. Egyszerű ember volt, látszott rajta, hogy amije van azért kő keményen küzdenie kellett. Nem tűnt gazdagnak, se semmi ilyesminek, de mégis leírt róla, hogy boldog úgy ahogy van. Odahívtam az asztalomhoz és beszélgetni kezdtem vele, persze csak azután, hogy elmondtam neki, jó lenne egy olyan emberrel beszélni, aki nem ugrándozik, ha meglát és ő normálisnak látszik. A találkozásunk napja után, mivel még New Yorkban voltam egy hétig, folyamatosan találkoztunk és egyre jobb lett a kapcsolatunk. Egy hónap után, mikor újra visszatértem New York-ba, megkérdezte, hogy nem- e lennék a barátnője. Persze igent mondtam, ha nem gondoltátok volna. Vettem egy házat a város nyugodtabb környékén. Azóta eltelt egy év és már odaköltözött hozzám.
 Most pedig itt vagyok újra Londonban amellett a srác mellett, akit valójában szeretek, s sírunk, mikor vidámaknak kéne lennünk, s a mikrofon mögött állva felénekelni azt a dalt, amit akkor meg akartam neki mutatni, de nem tudtam. Ő viszont elment hozzám, állítólag valamit nálam hagyott anno azért, és megtalálta az éjjeli szekrényemen, neki pedig eszébe jutott, hogy énekeljük fel együtt, hogy segítsen a már amúgy is növekvő hírnevemnek. Körülbelül ezért kerültem én újra ide.
 Viszont, amint végeztünk vele, a maradék cuccomat is elpostázom magamnak New York-ba és csak az üres házat hagyom itt. Az üres ház mellett a szívem is itt hagyom és az összes emléket. Lezártam ezt a korszakot, s az új életembe visszatérek, mikor végleg elhagyom ezt a várost.